Deák Laci

A blogom látogatottsága új csúcsot döntött, méghozzá az eddigi csúcs duplájával zárt az egyik nap.
Meggyőződésem, hogy nem véletlen az, hogy ez a nap az volt, amikor a "másik országról" írtam.
Sokan jelezték, hogy erőt merítettek belőle - többen általam pontosan nem is ismert  - gondjaik hordozásához.
Nem véletlen az egyik korábbi kép sem. Összecsukló, fáradt ember, kezében a Jézust megfeszítő kalapács, s mögötte maga a Mester.
Öleli, felemeli, nem hagyja elesni.
Minket se hagy!
Senkit!

Érdemes a "másik ország" tükrében végignézni Jézus működését. Amikor ránézett valakire természetesen látta azt az országot, amit az ember mutatni akart, de azonnal látta a "másikat" is, s azt kezdte el feltárni és gyógyítani. (Samáriai asszony, béna meggyógyítása stb. stb. Erről majd hamarosan bővebben írok.)

(u. .i.: Többen szomorúak lettek, mert szerintük én szomorú vagyok. (Az írás alapján gondolták)Köszönöm az őszinte együttérzést, de nem vagyok szomorú! Sőt, nagyon is a helyemen érzem magam. :-)
Igaz,  látom mások fájdalmát, de tudom, hogy nem azzal segítek, ha én is oda zuhanok a másik ember mellé és én is összetörök, hanem azzal, ha segíteni tudok, át tudok venni a terheiből.
Komolyan veszem a képet - engem is tart Jézus Krisztus! Ezért próbálok meg másoknak segíteni.)

Fenyvesi Félix Lajos: „A Bűn és bűnhődésben Dosztojevszkij csodálatos soraira találok: „És emberfia nem követhet el olyan bűnt, amely kimerítené az Isten végtelen szeretetét.”

Vagy lehetséges olyan bűn, amely túlhaladná az isteni szeretetet?

Az egyetlen, amelyre nincs mentségünk: anyánk ellen elkövetett vétség!

Ilyet hordozok én is halála óta, s érzem a múló idővel, egyre nehezebb ez az égő kereszt: szinte elviselhetetlen már és egyetlen vágyam, hogy beszélhessek róla. Nincs olyan nap, ne törne rám és nincs, hogy gyötrő álom képében ne kísértsen, ne szegődjön szívemnek: mit is tettem?

A legkínzóbb a tegnapi éjszaka volt: ott állt előttem Isten, mellette, félénken vállai mögé bújva, halott anyám. Pihent a mindenség, senkire, semmire nem figyeltek, csak rám, újszülött csillagokat hagyott az Úr meghalni. És felelnem kellett. Halála előtti este nem mentem be hozzá, nem kérdeztem meg, hogy van, pedig tudtam, beteg. Lehet, egész nap nem evett, talán a gyógyszerét se bírta bevenni. Csendben van, ezt hazudtam magamnak, bizonyára alszik, nem zavarom....

Most, hogy írom ezeket a visszaemlékező mondatokat, hallom suttogó, hívó szavait és beleremegek. Negyven éven át hűséges és egyetlen órára közönyös fia most úgy érzi, mindent lerombolt, fölégetett és nem tud hova menni fájdalmával.

„Csak a bűnbánattal törődj szakadatlanul, a félelmet pedig űzd el. Hidd el, hogy az Isten úgy szeret, ahogy el se tudod képzelni, bűnöddel együtt és bűnödben is szeret.”

Hihetek az írónak? Miért, hogy kételkedem és nem találok megnyugvásra? Vagy az táplálja meg nem szűnő fájdalma, hogy megbántott anyám nem bocsátott meg nekem?

Szeretetemmel kiválthatóm -e magam?

„A szeretet olyan kincs – írja befejezésül Dosztojevszkij – hogy azon az egész világot megveheted.”

Gyönyörű, szívszorító sorok. Bíznom kell, így élnem tovább és akkor reménykedhetek.

Megyek, és most már nem félek, nem bánkódok embertársaim rosszindulata miatt. Ellenségeimre sem haragszom. Tudom, a holnap szigorú megpróbáltatásai várnak rám. Szelíd vagyok és hatalmas.”