Tegnap este egy nagyon fontos dolgot olvastam: "Ha a lelkigondozó meg akarja tanulni a "melléállást" és a "velejárást", akkor igyekezetének sikere nem annyira szándéka hamisságától vagy hiányától függ, hanem attól, hogy idővel sikerül - e felismernie és legyőznie a szándékánál sokkal hatalmasabb félelmeit. A koinóniának már ebben az alapvonásában világossá válik az, ami a kísérés minden egyéb lépésére is érvényes: a gyógyító lelkigondozás megtanulása önismeretre van utalva, melyben az ember személyének, tudattalan oldalának, saját "vakságának" és "szomorúságának" mélyére hatol. Másképpen: ha a lelkigondozó másokat akar kísérni, akkor először neki kell végigjárnia az emmausz utat." (Isidor Baumgartner)
Egy dolog jutott eszembe, miután elolvastam - hiányzik egy szó: oda - vissza!
"Ha a lelkigondozó másokat akar kísérni, akkor először neki kell végigjárnia az emmauszi utat, oda - vissza."
Sok ember jár ma az emmauszi úton, hihetetelenül sok. Ha körbenézek, alig tudok olyat mondani, aki nem.
Milyen ez az út? Érdesem elolvasni Lukács evangéliumának 24. fejezetéből a 13. - 35. közti verseket.
A kétségbeesés, az álmokról való lemondás, a szégyen útja. Ahogy egykor Kleofás és társa ment haza. A Szentírás egyik legkifejezőbb képének tartom ezt az utat, mert rengetegen járnak ma is így. Nézz körbe bátran, hány álmáról lemondott, megfáradt, életében már csak vegetáló, anyagi és emberi csődtől félő embert látsz? Nagyon sokat, talán egy ott él a testedben is... Fázik, fél és remegve megy haza...
Ahhoz, hogy az ember jó lelkigondozó legyen - vagyis megértse a másikat és segíteni is tudjon - nem elég ezen az úton csak Emmaus felé menni! Ott történnie is kell valaminek és el is kell indulni visszafelé. Bűnből, mocsokból, fájdalomból, megvetettség szégyenéből.
Aki ezt az utat megjárta - oda - vissza! - és közben találkozott Valakivel, az tud hitelesen segíteni másokon. Személyes, mély és őszinte érintettség nélkül ez elképzelhetetelen.
